Újra munkában "Olimpikonunk"

Több nyilatkozatot lehetett arról olvasni, hallani, hogy ez a csapat a férfi válogatottnál egy nagyon összetartó, egymást segítő társaság. Te ezt, hogy látod?

Maximálisan így van, tényleg egyben vagyunk. Ezeket az eredményeket, amiket elérünk, gondolhatunk csak az Eb ötödik helyezésre, tényleg csapatként érjük el. Teljesen más közeg fogadja nálunk azokat a játékosokat, akik mondjuk kevesebbet játszanak a klubjukban. Úgy kezeli őket Chema, hogy azt érezteti velük, ők a világ legjobb kézilabdázói. S ezzel önbizalmat ad nekik. Minden egyes edzés és mérkőzés után, csak pozitív dolgokat emel ki, építi őket. Ennek köszönhetően nem egy játékos volt már, aki ebben a kis időben vissza tudta szerezni az önbizalmát.

Hogy nézett ki egy napod az olimpián?

Az elején sajnáltam, hogy nem a faluban aludtam, hiszen csak a szűk keret lehetett bent, valamint az edzők. Így én reggel korán mentem be a csapathoz és késő este, amikor véget ért a munka, akkor mentem vissza a hotelbe, ahol mi laktunk. Ez nem volt túlságosan kellemes, hiszen utazni kellett naponta egy órát oda és egy órát vissza. De ahogy beléptem a faluba, az mindent felülírt. Megállt ott bent az idő. Nekünk, masszőröknek egyébként sokkal nehezebb dolgunk van, mint a legtöbb kollégának, mivel nagydarab embereink vannak, őket pedig sokkal nehezebb kétnaponta regenerálni. Ami azonban jól esett, hogy ismét megdicsértek minket, hiszen lehoztuk úgy ezt a két hónapot, a felkészüléssel együtt, hogy talán csak egy kis bokasérülés volt, Szita Zolinál. De semmilyen izomsérülés nem történt, ami a mi munkánknak is köszönhető. Én pozitív élményekkel jöttem haza, egy olimpiának teljesen más „feelingje” van, mint bármelyik másik versenynek, hiszen itt az összes sportág legjobbjai gyűlnek össze. S amikor azért összefutsz egy Nadallal…az azért nem mindennapi. De lehetőségem volt két vízilabdameccsünket is a helyszínen megnézni, mondták is a srácok, hogy szerencsét hoztam nekik, mert a Japán és a Szerbia elleni mérkőzést láttam, mindkettőt nagyon simán hozták. De együtt szurkoltunk például Szilágyi Áronnal és azt sem fogom soha elfelejteni, hogy élőben láttam azt az aranytust, amivel a férfi párbajtőr-válogatott olimpiai bajnok lett.

A párizsi szervezés kapcsán elég vegyes kép jött vissza a sajtóból.

Igen, a pihenés az ágyuk miatt valóban nem volt a legkellemesebb. De nem volt klíma sem a faluban, ventilátoros történet működött a szobákban. Két nap volt, amikor elkelt volna a klíma, amúgy 23-25 fok volt, ami teljesen elviselhető. A csarnokok viszont nagyon profik voltak. Volt egy főpálya, amin játszották a meccseket, s volt egy bemelegítőpálya, amit a meccsek előtt használt a két csapat. Ez a része teljesen jól működött. Kicsit messze volt a sportcsarnok, kb. 45 percre, de volt külön felfestve olimpiás buszsáv, így ott tudott a csapat közlekedni. A biztonság kapcsán azt gondolom, hogy az szintén jól meg volt szervezve. Az elején kicsit ijesztő volt, hogy minden sarkon rendőrök és katonák álltak, többen gépfegyverrel az oldalukon. De aztán rájöttünk arra, hogy ez értünk van. Nekem például volt egy olyan esetem, amikor este 11 órakor mentem haza a szállásra, aztán piros volt a lámpa az utolsó zebrás átkelőnél. Megláttak a katonák és szó szerint megállították a forgalmat, intettek, hogy csak én átmehetek. Erre egy szavunk sem lehet, a mindennapjaink teljesen nyugodtan teltek.